A nádudvari fazekasság

Nádudvar a Hortobágy és a Sárrét határán fekvő ősi mezőváros. Nevét az árterekben mindenhol előforduló nádról és az ebből kerített udvarokról kapta. Nádudvar a neolit kortól lakott település. Első írásos emlékként a Váradi Regestrumban, 1212-ben szerepel a város neve. Többször elpusztították a tatárok, a kunok, de mindig újjáépült. A török hódoltság kezdetén már jelentős mezőváros.

A nádudvari fazekasság története is a hódoltság idejére vezethető vissza, egy helyi szájhagyomány alapján: A török szultán isztambuli háreméből egy fekete csalikorsó mentette meg a nádudvari főbíró szép lányát. Csak olyan edényért engedte szabadon a váradi pasa, amelyikben borrá változik a víz is. Elkészítették a kétfenekű csalikorsót, amelyikben egyszerre lehetett bort és vizet tartani, s ezt vitték el a pasának váltságdíj képpen.

Ugyan a nádudvari fazekasság kezdete a múlt homályába vész, de írásos adatok már 1714-ből fellelhetők. Ekkor említik először a nevében és mesterségében is egyaránt fazekas Fazekas családot. Ettől kezdve a családban folyamatosan öröklődik apáról fiúra a fekete kerámia készítésének mestersége, mind a mai napig. A nádudvari mesterek a mezőváros adottságait kihasználva a mesterség mellett gazdálkodással is foglalkoztak, illetve a háztartások igényei szerint készítették cserepeiket. Nagyon jellemző edénytípusok voltak a korsók, kanták, locsolók, bodonok, stb..

Egészen az 1930-es évekig a mindennapi élethez tartozó edényeket készítettek, amikor is nem csak a nádudvari fazekasság, hanem az egész népművészet teljesen átalakult. Az emberek igényei megváltoztak és egyre jobban érdekelte őket az esztétikum. Ez természetesen kihatott a fazekas mesterek munkáira is. Létrejöttek a tökéletesen funkcionáló dísztárgyak. A népművészet és így a nádudvari fazekasság is fordulóponthoz érkezett. A fő feladata az ősi forma és motívum kincseket úgy átalakítani, hogy az a modern háztartások szerves részévé válhasson. Ebben a munkában úttörő szerepet vállalt néhai Fazekas Lajos (1895-1959) és felesége, Csizmadia Ilona.

A megkezdett utat két fia folytatta tovább, akik hatalmas elszántsággal váltak a magyar fazekasság meghatározó egyéniségeivé. Fazekas Lajos a népművészet mestere (1918-1998) kimagasló szakmai útja mellett talán legfontosabb érdeme, hogy három fiát fazekasnak nevelte és ezúton biztosította a több száz éves családi tradíció továbbélését. Az ő példájuk mutatott utat a család ma alkotó tagjainak: Fazekas Lajos (1944), Fazekas István (1949), Fazekas Ferenc (1955).

Fazekas István (1949) fiaként jelenleg én, ifj. Fazekas István (1976) képviselem a nádudvari fazekasság legfiatalabb generációját. Érzem, hogy munkámnak célja van, láncszeme lehetek annak a hosszú folyamatnak, amely az ősöktől az utódokig vezet.

Ifj. Fazekas István

A tűz és föld művészete

„Ezt a fazekas mesterséget úgy tartják, hogy ördögi mesterség. Mert az ördög feltalálta a korongot, kitanálta, hogy ezen korsót is lehet csinálni. Megtalálta hozzá az agyagot is, el is készítette. Akkor felült a korongra, felütötte maga elibe az agyagot, elmarkolta, mint mái napig is szoktuk, mindenesetre száraz kézzel. Mindannyiszor, ahányszor maga elibe ütötte a korongra, elmarkolta, mindig a kezibe maradt. Erre fel, kezdett dühösködni, hogy hiszen mán minden megvan hozzá és mégsem akar sikerülni a korsó. Ráhajlott a korongra amin az agyag vót, mérgiben elkezdett ríni. Elcsordult a könnye, rá az agyagra. Persze a korong szaladt,a nedvessíg által megcsúszott rajta a keze. Így kitanálta, hogy vízzel lehet a korsót megcsinálni. Ezír híjják ördögi mestersígnek, mert a cserépnek víz a lelke, tűz égeti ki belőle.”

A fekete kerámia készítésének menete

A mesterség fogásai az évszázadok alatt alig változtak, legfeljebb a lábbal hajtós korongot ma villanymotor hajtja, de minden más változatlan maradt.

Az agyagbányászástól az égetésig ugyanúgy készülnek az edények, mint néhány száz évvel ezelőtt. Alapvető fontosságú a jó minőségű agyag kiválasztása! Cserépkészítéshez alkalmas jó minőségű agyag kb. 2 méter mélyen található a föld felszíne alatt. Ezt az agyagot ki kell bányászni, majd bevisszük az udvarra, ahol vízzel felkeverjük, hogy jó folyós állagú legyen.

Szitákon átszűrjük, hogy a szennyeződések kikerüljenek belőle, majd egy kádban 2-3 hónap alatt kiszárad a megtisztított agyag. Ezután egy pinceszerű helyiségben minimum 2-3 évig érleljük. Aztán kerül be a műhelybe, ahol korongon készül el minden tárgy. Ez talán a mesterség legszebb és talán legnagyobb felkészültséget igénylő része. Néhány nap alatt teljesen megszárad az edény és ekkor következik a nádudvari fekete kerámia egyik különlegessége, a mintázás. Ez nálunk egy sóderból szedett kavicsdarabbal történik. A kavics nyomán fényes barna színű lesz az edény fala. Ez gyakorlatilag a felület tömörítését jelenti. A lemintázott edények kerülnek be a katlanba, ahol megkapják jellegzetes fekete színüket.

Az égetés technikája ugyanúgy működik, mint több száz, vagy ezer évvel ezelőtt. A fatüzelésű kemencében 8-10 órai folyamatos tüzelés által elérünk egy 900-950 fokos hőmérsékletet! Ekkor az addig termelődött füstöt és kormot belefolytjuk a kemencébe, mely ráég az edények felületére. Ez a füstöléses eljárás adja meg a nádudvari kerámiára oly annyira jellemző csillogó fekete színét. Visszahűlés után megtisztítjuk a fölösleges koromtól és készen vannak az edények.